Avenged Sevenfold - City Of Evil (2005)

A kaliforniai banda pályafutását '99-ben kezdte, mint fiatal, tehetséges zenészekből álló metalcore banda, és maradtak is nagyjából ebben a stílusban első két lemezük, a Sounding Seventh Trumpet, és a Waking The Fallen erejéig, bár utóbbiban már el-elszaporodtak a City Of Evil-ben lévő heavy metal elemek, és az ének is eltávolodott a klasszikus metalcore hörgés-üvöltéstől, ami M. Shadows hangszálproblémáinak volt köszönhető. Annak ellenére, hogy a műtétek, és az énekórák után Shadows ugyanúgy képes volt hc/mc üvöltéseket produkálni, mint előtte, inkább a klasszikus, normál ének mellett tette le voksát, és csak néhány dalban tér vissza egy-egy hosszabb üvöltésre a régi énekstílusa, aminek én mondjuk kifejezetten örülök.

A City Of Evil-t (innentől COE) nem lehet 100%-os heavy metal albumnak mondani, bár a borító, és a srácok is arról vallanak, hogy ez bizony az, csak épp nem a klasszikus bőrnadrágos-láncinges dolog, ami a heart-steel-warrior-freedom szavak börtönében vergődik - az már úgyse menő 2007-ben, az A7X meg trendi, szal nem engedhetik meg maguknak a bőrnadrágig érő hajkoronát, és az ezzel járó zenét, ők bizony újítanak. Zenéjükben van minden: progresszív ízek, némi glam, metalcore dinamizmus, punkos vidámság, rádiókat és lányokat megcélzó akusztikus balladai hajlam, de a legtöbb dalban az alap a jó öreg heavy metal, és a felsorolt elemeket is mindig csak 1-1 (max 2) dalban lehet felfedezni, így hiába 74 perc feletti az album hossza, nem lehet ráunni, és a dalok hossza (jócskán 5 perc feletti tételek) sem zavaró, annyi komplexitás van a zenéjükben, hogy mikor az ember ráunna egy dalra, csinálnak valami újat, amivel újra feldobják az egészet.

Az már az első dalban, a Beast And The Harlot-ban látszik, hogy a srácok marhára megtanultak zenélni, és ebben a bandában végre hagynak teret a dobosnak, és a gityósoknak, ami azért mainstream rockbandákra nem jellemző, márpedig ők igen mainstreamek, a COE Billboard toplistás volt, a klipjeiket meg nyomatják a zenetévék, szóval befutottak ezzel az anyaggal. Az már más tészta, hogy amint az a Beast... klipjéből is kitűnik, megtartották a kifestett-szétvarrt-cool dizájnt, meg ezt az félgoth-vámpíros marhaságot is, de istenem, ennyit tán még elnézünk nekik. És a dal elején Shadows azért még egy 10 másodperc fölötti kiáltással jelzi, hogy merről jött a banda, a dal maga amúgy szerintem a tökéletesen megmutatja, milyen is az album, ezért it lett a harmadik kislemez.



A következő két dal, a Burn It Down, és a Blinded in Chains eleje ugyanarra a sémára épül, The Rev (a nevekre majd később kitérek...) megmutatja, hogy mennyire keményen tud dobolni, aztán meg Synyster, hogy nem lógta el a gitárórákat – engem mindkét dalnál megvettek az első 15 másodpercben. A két dal közül a Burn It Down a könnyebb darab, több benne a váltás, a belassulások és felgyorsulások ritmusát nagyon eltalálták, és mikor az ember a 3. perc környékén megunná, belevisznek egy újabb ízt, tökéletes darab, nem csoda, hogy ez lett az első kislemez. Ugyanilyen „új íz” van a Blinded-ban is, és bár ez egy jóval hosszabb darab, de én így sem tudtam megunni. Ja, és természetesen Synyster egyik dalban sem csak az elején teszi oda, hanem repeszt 1-1 szólót a dalok közepe fele – örök heavy hagyomány szerint.

A Bat Country lett a második kislemez, nem véletlenül, remek dal, amely különleges címét a Félelem és reszketés Las Vegasban egyik sora után kapta – a könyv szerzője a zseniális Hunter S. Thompson, a dal pedig különlegességével méltó tisztelgés a mester előtt. Az elején Shadows megint villogtatja a torkát, de a dalban a hangsúly az irtózatosan eltalált refrénen van, a Seize The Day mellett ez az album másik igazi slágere. Syn itt is szólózik egyet, de ezt az előző három szám után lassan közönnyel veszi az ember, nem csoda, a jóra könnyű rászokni, és bár a srác még nem egy Jeff Waters, de egy ilyen kommersz albumon ez is remek, és Syn élő teljesítménye a koncerteken is cd-minőség közeli.

A Trashed And Scattered-re nem hinném, hogy túl sok karaktert kéne áldozni, ez az album utolsó, jellegzetesen A7X-es dala, némi bibliai vonatkozással a szövegekben. A következő tétellel, a Seize The Day-jel a banda leginkább a rádiókat, a zenetévéket, és a lányrajongókat célozta meg, a nóta maga egy lassú ballada, sok fájdalommal, aminek oka a szövegekben, angolul nem tudóknak pedig a klipben leledzik. Természetesen ez lett a negyedik kislemez, nagy ziccer volt a dal, kiadták, és be is jött nekik, ugyanis igen sok ember, ha valamiről, akkor a Seize The Day-ről ismeri a bandát.

Ezzel a dallal véget is ért a tipikus A7X dalok, és a slágerek váltakozása, jött az a rész, amit a kritikusok leginkább méltatnak, különleges dalok egyvelege mintegy 39 percen keresztül. Az első szám innen a Sidewinder, ami még hasonlít eleinte kissé az első dalokhoz, ám azoknál alacsonyabb tempóval, és progresszív elemekkel operál, nem lesz sose koncertkedvenc, de rendkívül érdekes zenei élmény hallgatni. A dal közben meg-megjelenik a zongorakíséret, a végén pedig némi latin betét is felbukkan, még komplexebbé téve a dalt, és még szélesebbre húzva a kritikus eddig sem szolid mosolyát.

A The Wicked End első másodpercei után azt mondaná az ember, hogy nicsak, ennyi volt a progresszivitás? A dal egy darabig megy a szokásos A7X vonalon, aztán jön egy őrült szólós rész, és.. valami egészen egyedi dolog. Angyali kórus, vonósok, mintha Danny Elfman segített volna be nekik, btw a dal ezen része olyan lett, mintha az A7X a Paradicsomba kerülne, és ott zenélnének, a helyi ízeket beleolvasztva a zenéjükbe. Gyönyörű zene.

Ezután a Strength Of The World jön, egy rendkívül erős hangulatú szám, ami mindenné teheti az embert, csak vidámmá nem. Lágyabb és zúzósabb részek váltakozásai építik fel a dalt, ahhoz, hogy az ember ezt a dalt értékelni, és érteni tudja, kicsit ki kell magát kapcsolnia, és a zenére figyelnie, nem a részekre külön, hanem az egészre – sokszor előtt közhelyes tanács ez, de igaz. Ez egy olyan darab, ami hat az emberre, de nem elsősorban a fülére, ily módon egyáltalán nem zavaró a 9 perces hossz.

Az utolsó előtti dal, a Betrayed a Pantera meggyilkolt gitárosának, Dimebag Darrell-nek állít emléket, a zenéből is kiderül, nem kell ehhez interjúkat olvasni, hogy a tagok rengeteg Panterát hallgatag (valamint Metallicát, és Guns-t is, az tuti). Remekül felépített dal, és bár ez is elég sötét hangulatú, de máshogy, mint az előző dal(ok), Shadows hatalmasat énekel benne. Egy olyan szám született a Betrayed-del, ami méltó emléket állít Dimebagnek.

Az albumot zárja Shadows katonákról szóló dala, amit pár Irakot megjárt ismerősével való beszélgetés után írt, a M.I.A. (Missing In Action), ami más albumzáró dallal ellentétben nem egy lassú darab, a gitárosok munkáját mindenképp érdemes kiemelni, mind a fogós riffért, mind a szólókért. A dal az utolsó negyedében lassulni kezd, sőt, teljesen lelassul, gyönyörű outro-t adva ezzel a lemeznek

A dalok kissé hosszúra nyúlt egyenkénti leírása után látszik, hogy a lemeznek van egy egyszerűbb, könnyebben fogyasztható része, és egy komplexebb, második fele. Remekül egyensúlyoznak az albumon a rádióbarát slágeres dalok/koncertkedvencek, és az olyan dalok közt, amikre tényleg figyel az ember, amik hatnak az érzelmeire. Sok helyen a COE legfőbb előnyeként, és hátrányaként is a változatosságot említik, szerintem ez egyértelműen előny, örülnék, ha még több, ennyire változatos zenekar és album lenne ennyire felkapva a mainstreamben, amik nem csak az átlag zenehallgatók kedvencei lesznek, hanem a kritikusokéi is.

Tehát végül: 10/10 - Csúcspontok (erősen csak a legeslegjobbak): Burn It Down, Bat Country, Seize The Day, The Wicked End. Így, befejezésként még annyit, hogy ezt az albumot mindenkinek tudom ajánlani. De tényleg, bárki, aki szereti a kicsit keményebb zenéket, szerintem talál rajta olyan dalt, amiben örömét leli. De sokan lesznek olyanok is, mint én, akiket az egész album rabul ejtett, és több kimagasló dalt tud felsorolni, mint nem kimagaslót.


Tracklist
1. Beast And The Harlot – 5:40
2. Burn It Down – 4:58
3. Blinded In Chains – 6:35
4. Bat Country – 5:13
5. Trashed And Scattered – 5:54
6. Seize The Day – 5:32
7. Sidewinder – 7:01
8. The Wicked End – 7:11
9. Strength Of The World – 9:14
10. Betrayed – 6:47
11. M.I.A. – 8:46

Tagok
M. Shadows (Matt Sanders) – ének
Synyster Gates (Brian Haner Jr.) – gitár
Zacky Vengeance (Zachary Baker) – gitár
Johnny Christ (Jonathan Seward) – basszusgitár
The Rev (Jimmy Sullivan) - dob

Ígértem, hogy kicsit kitérek a nevekre, nos, látszik, hogy mindegyik tagnak van művészneve, mindenki ítélje meg magának, mennyire coolak ezek a nevek, de ezek egyértelműen részei a banda vámpíros imidzsének. Festett, kitetovált, leemósozott srácok ők, épp ezért követik el sokan a hibát, hogy némelyik promóképjük miatt nem hallgatják meg, mit tudnak zeneileg. Nagy hiba.

Linkek
avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold
en.wikipedia.org/wiki/Avenged_Sevenfold

Klipek
Beast And The Harlot, letölthető
Bat Country, letölthető
Seize The Day, letölthető

Koncertek
Burn It Down, koncert, letölthető
Beast And The Harlot, rip az All Excess DVD-ről
Bat Country, rip az All Excess-ről
Trashed And Scattered, rip az All Excess-ről
Walk (Pantera cover) a Rock Am Ring 06-ról, kicsit elcseszett a hangosítás, van több rendes, nem amatőr videó a RAR06-ról, de a legtöbbjén elég gagyi a hangosítás, ezt azért linkeltem ide, mert ez a legjobb minőségű Walk élőben.

Régi - új
Almost Easy, új A7X klip a self-titled lemezükről
Majdnem CD minőségű Almost Easy live, nem alátett audio
Szintén hibátlan Almost Easy live
Letölthető Unholy Confessions klip, a COE előtti lemezről

Innen a leggyorsabb lerántani az albumot, nehogy potyára vegyétek meg a CD-t:
www.rapidshare.com/files/29684314/Avenged_Sevenfold-City_of_Evil-_Advance_-2005-BSM.rar